A PRESBITER

Megkerestem Agyagási Istvánt, aki abban az időben szolgált Sárbogárdon, amikor a Bokányi család odakerült. Ő mondta:
„Sárbogárdi szolgálatunk utolsó esztendeiben jelent meg Zsolt a gyülekezet közösségében. Mivel egy nálunk konfirmált leány oldalán láttuk alkalomról-alkalomra, így valamiféle sejtésünk volt arról, hogy közöttük szorosabb szálak is lehetnek. Ez valóban egyértelművé is vált. Összeházasodtak, majd pedig örülhettek gyermekük érkezésének.

A gyülekezetben szokásos módon meg is szólítottuk az újonnan megjelenőt. Lassan a velünk és a gyülekezetünkkel való kapcsolata egyre szorosabbá, személyesebbé, közelibbévé vált. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy az istentiszteleti alkalmakon rendszeresen részt vett. Láttuk, tapasztaltuk annak gyakorlati következményeit, ami megtörtént Isten munkája révén a szívében. Így lett egyre hitelesebbé személyes meggyőződése, a megtérésben átélt életátformálódása, amit bátran, nyíltan, őszintén megvallott a gyülekezet közösségében is. Életének eseményei, történései éppen ezért egyértelművé tették a gyülekezet tagjai számára, hogy jó lenne még inkább bevonni őt a szolgálattevők sorába. Ebben „szakmai” múltja is egyfajta szemponttá lett. Egyre inkább feladatának tekintette az istentiszteleti és egyéb lelki alkalmak technikai hátterének előkészítését, a hangosítás szakszerű biztosítását, az ehhez szükséges eszközök beszerzésében való tanácsadást, segítést. Időközben felvetődött a kor színvonalának és elvárásainak megfelelő internetes gyülekezeti megjelenés megvalósítása. Ezt azzal is igyekezett segíteni, hogy a presbitérium előtt egyszerű, érthető tájékoztatást tartott. Amikor később valóban létrejött, az ott megjelenő anyagok vonatkozásában a lelkipásztorral mindig szoros kapcsolatot tartott. Időközben megérett az a gondolat is, hogy a soron következő presbiteri ciklusváltáskor ő is bekerüljön e felelős testületbe.

Mi úgy jöttünk el, hogy Zsoltban aktív, véleményének mindig hangot adó ifjú szolgatársat, testvért láttunk. Bizonyára egyház- és gyülekezetlátása még sok tekintetben érni, tisztulni fog az esztendők során, amely az Isten iránti engedelmességében áldásokat tartogathat mind gyülekezete, mind pedig az egész egyház számára. Kívánom is, hogy az ifjú hívő ember Isten életformáló munkája nyomán igazi hiteles presbiterré, a szó eredeti értelmében, hitben vénné, éretté lehessen.”

Szép szavak. Látszik belőlük, hogy a hajdani sárbogárdi lelkipásztor miképpen látja Boka múltját, jelenét és jövőjét. És hogyan látja maga, a főszereplő ezt a korszakot? A hazaérkezés helyét is idejét. Oly sok korábbi hányattatás, siker és kudarc után. Sosem gondolta még fehérvári „csibész” korszakában, hogy valaha is oda vezet az útja. „Sárbogárd a maga gyötrelmes, nehéz mezővárosi létével valahogy az otthonommá lett. Természetesen nem szakadtam el a fehérvári gyökereimtől, föl-föltolulnak az emlékek és élmények, de ma már nem ez a város az otthonom. Sokszor felteszem magamban a kérdést: Uram, miért éppen Sárbogárdra kerültem? Itt ismerhettem meg Agyagási Isván nagytiszteletű urat, itt kaptam feleséget, otthont és gyülekezetet.”

És Boka szívesen emlékszik arra a pillanatra, amikor először belépett a gyülekezet ajtaján. Az első találkozás egy csütörtöki Biblia-óra volt. A templommal szemközt levő imaházban történt mindez. Abban a házban, amelyben hajdan Tompa Mihály, a XIX. századi jelentős költő és református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is tevékenykedett. 1837-38-ban segédtanító volt itt, és innen ment vissza a sárospataki kollégiumba. Őt legfőképpen A madár, fiaihoz és A gólyához c. költeményei okán ismeri az utókor. Szóval Boka ezt tudta, és boldogan gondot erre ma is. A Tompa-házat egyébként gyönyörűen felújították.

Azért hozzátartozik a történethez, hogy én kétségek között léptem át a gyülekezet küszöbét. Néztek ránk, kik vagyunk, mik vagyunk, bár a feleségemet ismerték, engem nem annyira. És megtörtént az alkalom, és Agyagási nagytiszteletű úr szavai beleégtek a lelkembe. Ő egy végtelenül művelt, nagytudású, mély hitben járó ember, akinek a szavait valósággal ittam.”

És ez tiszta forrást volt. Szinte „szerelmes” lett abba, amit a lelkipásztor a hitről, Istenről, Jézusról mondott. Ez a szolgálat egyben nagy tanítást is jelentett számára. A hazaérkezés fontos mozzanata volt ez. Ám volt benne azért egy belső vívódás is. Hiszen az első lépéseket Somogyi László segítségével tette meg Székesfehérváron, és ez a tény okozott némi belső tűnődést. Hogy nem oda kéne-e inkább tartozniuk? De a kérdést az égiek eldöntötték… Ugyanakkor tény, hogy a fehérvári lelkipásztorral ugyancsak élő a kapcsolata, s ennek a legfényesebb bizonyítéka, hogy a Vörösmarty Rádióba kerülése után éppen Somogyi Lászlóval kezdett szerkeszteni egy hitépítő műsort. Sárbogárdon pedig egyre több mindent próbált magára vállalni a gyülekezetben, és a presbiteri szolgálat ideje is eljött az életében.

S amikor Agyagási István nyugdíjba vonult, ezt Boka nagy törésként élete meg. Érthető, hiszen a református felekezetben különösen hangsúlyos a lelkipásztor szerepe. Gondoljunk csak az istentiszteletre, amelyen az igehirdetés még annál is kivételesebb szerepű, mint amilyen jelentősége van a katolikus szentmisében a prédikációnak. Ha egy igehirdetés nem fogja meg a gyülekezetet, akkor bizony nagy baj van. „Nehezen fogadtam el az új lelkészeket, egyébként most már a második szolgál az új helyzetben.”

Ám a presbiteri szolgálat mindenképpen lendítő erőnek bizonyult. Amikor mindez fölvetődött, Boka meg is lepődött alaposan… Nagy megtiszteltetésnek és kihívásnak érezte. És mindent vállalni akart! Aztán persze rájött arra, hogy mindent nem lehet, de vannak olyan dolgok, amelyekkel gazdagíthatja a gyülekezet életét. „Büszke is voltam, de próbáltam mindent a helyén kezelni. A presbitériumra pedig úgy tekintek, mint a gyülekezetet szolgáló csoportra. És azt is tudom, hogy a vezető szerepet nem mindegy, hogy éli meg a közösség. Nagyon észnél kell lennünk! Nem érezhetjük magunkat többnek, nekünk mindig szolgálni kell.”

Persze, mint mindenfelé, náluk is gond a gyülekezet elöregedése, és nagy feladat a fiatalok megszólítása. Ez utóbbi egyébként Bokányi Zsolt egyik legfontosabb teendője Sárbogárd református gyülekezetében. Szerinte az „nem állapot”, hogy van egy mintegy ezer fővel rendelkező gyülekezet, és ennek csak tizedrésze jár templomba. És nagyon kevés egyelőre a fiatal. A harmincas-negyvenes korosztály gyakorlatilag eltűnt, persze nemcsak Sárbogárdon… A helyzet javításában Kovács Csongor és ugyancsak lelkész felesége is nagyon érdekelt, és ez jó érzésekkel tölti el Bokát is. A fiatalítás, a gyermekek „gyűjtése” közös koncepciójuk.

Nálam az kétségkívül nehézséget okoz, hogy az időbeosztásom katasztrofális. A rádiós műsorvezetés sok időmbe kerül, s azóta a gyülekezettől – fizikai értelemben – kissé elszakadtam. A vasárnapi alkalmakon igyekszem ott lenni, de ez kevés. Elég keveset találkozom presbiter-társaimmal, de remélem, Isten valahogy majd elrendezi, hogy aktív tag lehessek.”   

Az idézetek Bakonyi István "A MIKROFONTÓL A KERESZTIG" c. könyvéből valók!